2016.11.04. 16:13 - Elindítom a blogot

Amióta ide költöztünk, olyasmikben kezdtem hinni amikre egykor legyintettem. Félek a saját házamban élni, félek hangosan beszélni, megmozdulni, kinyitni a szemem. Először azt hittem, csak a szokatlan új környezet teszi, és feledékenységből született esetek. Új hely, amit meg kell szoknom.
11 évig áltattam ezzel magamat. 11 esztendeig próbáltam úgy tenni, mintha azok a dolgok nem történtek volna meg. Vak és süket akartam lenni, de nem ment. Eleinte véletlennek tűntek a dolgok. A lámpák maguktól kapcsoltak fel vagy le, az ajtó amit becsuktam korábban, tárva nyitva állt, a padlásról, ahol lehetetlenség elférni akár egy macskának is, furcsa zajok hallatszottak. Nem törődtem velük, mert azt akartam hogy ne legyen igaz semmi ezekből. Vártam hogy abbamarad, de idővel mind rosszabb lett. Már nem csupán hallom, de érzem, olykor látom. Nem telik el nap anélkül, hogy a konyhába igyekezve a szemem sarkából látni ne vélném az alakját, amint az asztalnál ül. Érzem a lehelletét, hallom ahogy motoszkál . Bekapcsolja a tévét, lelök valamit a polcról. Néha megérinti a hajam vagy a bokám, máskor csak áll mögöttem és néz. Most is a tarkómon érzem a pillantását és reszketek a 30 fokos lakásban. Nem tudom ki ő és miért van itt. Félek tőle.


2016.11.06. 23:21 - "Élménybeszámoló"

Nem tettem és nem teszek lépést felé. Elfogadtam, hogy itt van, de a több mint egy évtized sem volt elég ahhoz, hogy ne váltson ki belőlem baljós érzéseket. Sosem bántott igazán, nem ijesztett meg úgy, ahogyan a gagyi horrorfilmek alapján hittem volna. Tisztelem a létezését, még ha nem is értem meg azt. Azonban olykor miatta már én sem érzem magam teljesen élőnek.
Tegnap éjjel kivételesen tudtam aludni, rémálmok nélkül. Hajnali kettő körül azonban furcsa, kaparó hangot hallottam. Azt hittem ismét a padlás, ez azonban más volt. Mintha valami a fát karmolná újra meg újra. Hosszú másodpercek után sikerült csak realizálni, hogy a hang az ágyam alól jön. Soha életemben nem rettegtem még így valamitől, amit nem láttam. Csendben vártam, hátha abbahagyja, amikor éreztem, hogy a lábam mellett emelkedni kezd a takaró. A szemem égni kezdett ahogy megtelt könnyekkel, a gyomromra pedig csomót kötött a rettegés. Hideg érintést véltem érezni a bokámon, majd enyhe, de egyértelmű fájdalom hasított belém; épp olyan, mikor valaki az ember bőrébe vájja a körmét. Összeszorítottam az ajkaim, mert féltem, hogy kitör rajtam a sírás. Nem fájt igazán, mégis ettől az egésztől megfagyott a vér az ereimben. Hamar abbamaradt ugyan, de az éjszaka további részében a takaró alatt gubbasztottam és zenét hallgattam. Reggelre semmi nyomát nem láttam annak, hogy bárki lett volna ott, leszámítva a négy félhold alakú kis sebet a bal bokámon.


2016.11.09. 12:33 - Ébresztő

Tegnap éjjel Manócskám elég sokáig fent volt, így hajnalban már hulla fáradtan dőltem az ágyba. Fejemre húztam a takarót és elég hamar ki is dőltem, majd éreztem hogy valaki a lábamat rázza. Azt hittem megint édesanyám akar felkelteni, így továbbra is a takaró alatt maradva kihúztam a telefont a párna alól. Még mindig hajnal volt, Manócskám is hallhatóan mélyen aludt még, így egy lábrántással jeleztem, hogy engem ugyan ki nem szed ilyenkor az ágyból. Továbbra is határozottan rángatta a bokám, így idegesen lerántottam a fejemről a pokrócot, a szoba azonban sötét volt. A telefonnal körbe világítva sem láttam semmit, csak az ablakon szűrődött be halvány fény. Ezzel tálán még gond se lett volna, ha lefekvés előtt nem engedtem volna le a redőnyt.